A 2014/15-ös tanévben középiskolásként vettem részt a BAGázs iksz-es programjában. Az felkészítőnapon rögtön egymásra találtunk a támogatómmal,ugyanis mindkettőnknek a szombat délelőtt volt a jó időpont.
Az előzetes várakozásaim kimerültek abban, hogy ez egy jó tapasztalat lesz nekem, kilépek a komfortzónámból, ilyesmik. Azonban ahogy teltek a hetek, megismerkedtem a srácokkal a foglalkozásokon, megkaptam az első lelkes öleléseket, nekem fűzött karkötőket, a számonkéréseket, hogy miért is nem hordom őket. Minden nap egyre inkább éreztem, hogy többet kapok mint amennyit adni tudnék. A szombat délelőtt egy biztos ponttá vált a naptáramban. Nemcsak a buszutak és jegyvásárlások miatt, hanem éreztem, hogy várnak rám/ránk. Elképesztő jó volt látni, hogy mennyit fejlődtek a gyerekek. Főleg az együttműködés területén. Nem csak velünk önkéntesekkel, hanem egymással is. Az év végére egy kártya sem szakadt el a játék végére!!

Most lassan egy éve, hogy nem járok ikszre. És a legnagyobb őszinteséggel tudom mondani: hiányzik. Bagázsosnak lenni nem csak egy félévre szól, nem csak a heti egy foglalkozásra szól. A sulim szervezett többek között a Bagázzsal közösen egy kiállítást. A bagi gyerekek rajzai is ki voltak állítva. Amint megláttam a két kisfiú rajzát, akik a csoportomba jártak nem tudtam mást érezni csak a büszkeséget, amit egy szülő érezhet, ha látja milyen ügyes a gyereke. Mindenkinek elújságoltam, hogy "Nézd, ezt az én gyerekeim csinálták!"
Ilyenkor újra éreztem, hogy a Bagázs még mindig a részem. Hozzátettem a srácok életéhez és ők is a részeim maradtak. Ezen a héten érettségizem és örülök, hogy arra gondolhatok, hogy jövőre az egyetem mellett újra lesz időm, energiám arra, hogy (most már) támogatónak jelentkezhessek, és megint hat nap legyen "munkanap" a héten. 

Szilveszter Áron - IKSZ-es középiskolás